"Ha nincs célod, soha nem is fogod elérni!"
Pribék István Kettlebell Instruktor
Tel: +36703602653
Email: kettlebellveszprem@gmail.com

Utam a Kilimandzsáróra

Ez az élmény meghatározó volt számomra, eldöntöttem, hogy egyszer majd én is feljutok az 5895 méteren fekvő Uhuru Peak-re.

Telt múlt az idő(mint tudjuk, elég gyorsan elmegy akkor is ha nem csinálunk semmit), többször is előkerült a téma, de valahogy mindig zátonyra futott a tervem.
Idő, pénz, vagy mindkettő hiányzott. Kicsit tartottam is tőle, még is csak egy totál idegen környezet és világ.
Próbáltam barátokat, ismerősöket is beszervezni, ne kelljen egyedül mennem.
Mindig sok az érdeklődő, a” jó menjünk” felkiáltással, de végül egyedül maradtam.

Sajnos évről évre folyamatosan drágult az utazás is.
Idén 18%-os áfát raktak rá Tanzániában, plusz a dollár is elég erős valuta lett...
Szóval nem akartam tovább várni, se család, se gyerek, most kell menni!
Ez egy soha vissza nem térő lehetőség, hogy az álmomat valóra váltsam!

Már októberben elkezdtem rá a felkészülést. Fizikailag és mentálisan is toppon kell lenni egy ilyen úthoz.
Kettlebell edzéseimet egy erő és egy állóképességi napra osztottam fel és még volt egy a lemaradt testrészek edzésére.
Külön figyelmet szenteltem a vádlinak, és viszonylag sokat guggoltam a mászások miatt.
Állóképességre a 15/15 VO2 Max snatch-eket csináltam 20-40 körrel, 7-8 ismétléssel, kis súllyal.

Beszereztem egy súlymellényt is, amiben hetente jártam a természetbe több óra hosszú sétákra.
Úgy érzem fizikailag jól felkészültem, ezt az is mutatta, hogy egyszer sem volt izomlázam a túra alatt.
Táplálkozásomra is sokkal jobban odafigyeltem mint korábban, semmiképpen sem akartam beteg lenni. D vitamin, alga, méhpempő, propolisz, ginseng, napi hideg zuhany...

Mentális tréninghez az agykontrollt használtam, amit már 2009 óta alkalmazok sikerrel.
Naponta többször vizualizáltam magamat a csúcson, a tábla előtt állva kivetítve, mint egy mentális vetítővászon.

December elején befizettem az útra az előleget, innen már nem volt visszaút, szóval menni kell!

Szép sorban elkezdtem a felszerelés beszerzését, ami egy elég hosszú lista volt.
Soha nem túráztam, igy mindent most kellett megvennem.
Persze ezek majd jól szolgálnak a későbbi túrákon is.
Sok cikket és videót néztem meg, mit visznek magukkal az utazók, és egy télen megjelent magyar nyelvű könyv is jó szolgálatot tett a felszerelésem összeállitásában.

Repülőjegyet szintén decemberben megvettem.
Nekem ez kicsit más útvonal volt mint a többieknek, de erről majd később.

A hetek gyorsan elpörögtek, és már a február 17-es indulás toporgott a küszöbön, amit én is egyre jobban vártam.

Szép lassan egy halomba szedtem össze a elvinni kívánt tárgyakat és ruhákat.
Ez a halom csak egyre nőtt, ahogy közeledett az indulás dátuma.

Okosan egy nap szabadságot kivettem a pakolásra, és egy listát is megírtam előre, hogy mit, melyik táskába teszek majd.
Volt nálam egy 35 literes túrahátizsák kézipoggyásznak, ebbe raktam minden értékes eszközt, és volt még egy nagyobb 60 literes is, amibe a ruháim kerültek.
Utazáshoz a csúcstámadós ruházatot vettem magamra, mivel ezt tanácsolták.
Nem lett volna szerencsés ha elveszik a meleg kabátom vagy éppen a bakancsom, sínadrágom valamelyik reptéren...
Erre sor is került a visszaúton, mint ha bevonzottam volna ezt, az ettől való félelmemmel.
Persze ez nem volt akkora baj, hiszen boldogan és feltöltődötten tértem vissza Afrikából.
Nem nagyon izgatott, hogy csak 1 nap múlva hozza a futár házhoz.

Két kis fém kulacsba jóféle barackpálinkát is vittem magammal.
Ez a Kiliről való lejövetel után került csak elő, mivel nem lett volna szerencsés a hegyen inni.
A helyi túravezetőnk is szemet vetett rá, alig tudtam visszaszerezni.

Eljött a nagy nap!

Indulás hajnalban Pestre 2-kor és persze a korai kelés. „Jó szokás” szerint a bepakolást megint elhúztam estig...
Sima ügy volt a feljutás, szinte forgalom se volt az utakon.
Vecsésen hagytam az autómat és kivitettem magam a reptérre.

A nagyobbik csomagom kis „tuningra” szorult, ugyanis a nagy táska mellett ott volt még a téli hálózsákom, egy önfelfújó matrac és a 2 túrabot is, amit nem lehet felvinni a gépre.
Egy megoldás maradt, rákerült a fólia körbe hogy egyben tartsa a csomagot.

Becsekkoláskor egyből kipakoltatták az egész hátizsákom összes rekeszét.
Repestem a boldogságtól, hogy pakolhatom vissza azt, amit előző este nagy nehezen megcsináltam.
Talán a termoszaimat nézték bombának? (volt nálam két 1 literes)
Egy biztos, mintát vettek róla és ment be a gépbe szkennelésre, majd visszapakolás után folytattam az utamat a beszállókapum felé.

Párizsig az idő hamar „elszállt”.
Itt komótosan elintéztem kisebb, nagyobb „ügyeimet”. Itt már az izgalom megmutatkozott :D

Gondoltam ideje lenne megkeresni a kapumat.
Nem láttam egy táblán se a Nairobi járatomat.
Kicsit kezdtem izgulni mivel alig fél órám maradt...
Ekkor találtam egy szkennert ami a jegy alapján megmutatta hova is kell mennem.
Első döbbenet ekkor ért, hogy ez a reptér hatalmas, a terminálom meg pont a másik végében van a reptérnek mint ahol állok!

Buszra kellett szállnom hogy eljussak a 2A terminálba, az időm pedig vészesen fogyott.
10:10-es indulásom volt, a pulzusom pedig csak egyre nőtt, miután 20 perce ment a reptéri busz, és még mindig nem értünk oda...
Sofőrrel franciául beszéltem, és szólt időben, na most szállj le és futás!
Az ajtóban már kiabálták, hogy Nairobi, Nairobi, és mondták 87-es kapu!
Volt egy jó futásom a terminálon át, de mint később kiderült, fölöslegesen.
A buszon még vagy 15 svédet meg kellett várnom hasonló szituáció miatt.

Soha nem ültem még Boeing 787 Dreamliner-en, de most itt volt az ideje.
Szerencsém volt még a hellyel is, mivel előttem vészkijárat volt, és tudtam terpeszkedni a 7,5 órás úton Kenyáig.

10:50-kor fel is szálltunk végül, és én is megnyugodtam.
Már csak egy átszállásom lesz Kenyában, reméltem, hogy az már közel sem ekkora reptér.

Bakancs le és már mehet is a relaxáció, aminek általában alvás a vége.
Korán is keltem, fáradt is voltam.
Jó alvó vagyok, amin egy nyakpárna és szemfedő,-füldugó páros is sokat segített(enélkül el se induljatok!).

A repülőgépen az alvásomat csak a háromszori étkezés szakította meg.
Imádtam az előételnek adott kesu és makadámia diót.
A szomszédaimtól is beszereztem az el nem fogyasztott zacskókat :P

Nairobi reptéren megint egy kisebb incidens vette kezdetét.
Az átvilágítás után a kézipoggyászomban kiszúrták a bicskámat.

Budapesten már lemérték a pengehosszt és simán a méret határon belül volt, itt azonban kötötték az ebet a karóhoz, miszerint Kenyába nem lehet behozni kést kézipoggyászban!
Kérdezgették miért nem tettem bele a feladott poggyászomba?
Miért, miért, hát any.dért....
Addig magyarázkodtam amíg átkísértek személyesen a becsekkoláshoz, a bicskámmal, mondtam én nem hagyom itt nektek :)

Kenyából már csak egy óra repülésre volt a Tanzániai Kilimandzsáró reptér.

A reptéren egyből elkérték az oltási könyvemet mivel Kenyából érkeztem, sárgaláz elleni oltás kötelező.
Tudtam előre, hogy a vízumnál gyorsnak kell lenni, így elsőnek álltam be az ablakba és 50 USD fejében meg is kaptam a belépési papírokat és már indultam is kifelé.

Na itt levert a viz ahogy megcsapott a meleg, párás, kinti levegő.
Az itthoni nulla fokból, az éjszakai +23-25 fok nagy ugrás volt, főleg bakancsban és téli cuccokban.

Szerencsére minden poggyászom megjött a géppel és már csak a sofőröm miatt volt bennem némi para. Ez is felesleges volt, mivel táblával a kezében már várt a taxisom a reptér előtt.

Csak egy apró bakim volt. A sofőr helyére akartam beszállni, mivel ott döbbentem rá, ez megint egy olyan ország ahol minden fordítva van, azaz bal oldali közlekedés és más konnektor aljzatok várnak a hotelben.

Nagyjából 45 percet kellett kibírnom a hotelig Moshiba, ahova hajnali 1 körül érkeztünk meg.
Moshi kb 160 ezer lakosú város a Kilimandzsáró lábánál, 30 km-re a reptértől.

A közlekedési morál hagy némi kivetnivalót, európai szemmel nézve.
Éjszaka végig full reflektorral közlekednek, akkor se veszik le, ha esetleg jön szembe valaki.
Állatokat terelnek a teljes sötétségben, és néha 1-1 gyalogos bukkan elő a semmiből.

Nekem az 500 méterenkénti fekvőrendőr is elég furcsa volt.
Utazás közben a rendőrök is megállították az autónkat, gondoltam egy kis zöldhasúra fáj a foguk, de nem így történt.
Kis kiabálás után mentünk tovább(ez megismétlődött a reptérre menet is, biztos ez a normális igazoltatás náluk). Az úton, ott egy teljes útzár van, ahol mindenkinek meg kell állnia.

Hotelben a portás segített a csomagok felvitelében és 1 USD átadása után még a szúnyoghálómat is készségesen elígazitotta az ágyam körül.
Már csak egy zuhanyra és hideg vízre „fájt a fogam”.

Az is kiderült, hogy csak a hotel lodge-ban van wifi, de már ez is jó hir volt számomra 
Élet wifi és internet nélkül?? Na még mit nem!

Persze a tapasztalat azt mutatta, még csak igényünk se volt rá a természetben, a túra alatt.
Étkezés közben beszélgettünk, és senki se nyomkodta idegesítően a telefonját....
(tudom, én is ilyen vagyok)

Fáradtan dőltem be az ágyba, mivel tudtam, hogy szuper programok várnak rám ébredéskor.
Organikus kávéfarm és vízesés túra!
Mivel nagy „kávé-sznob” vagyok, az előbbit már nagyon vártam.

Altatni nem kellett, elnyomott az álom és a nehéz, párás, meleg helyi levegő.

Folytatás következik!!
Iratkozz fel a hírlevélre ha értesítést szeretnél kapni!